Iskolai Agresszió Gyereknevelés Interjú

Dr. Oláh Antal interjúja Novák Ferenccel, ami a Pandúr Magazinban jelent meg 2021-ben több részben

“Az iskolai és a szülői nevelési módszerek az emberi történelem teljes időtartama alatt az egyéni és/vagy csoportos túlélés elvárásainak megfelelően alakultak. Azonban koronként és kultúránként eltérő volt az az elképzelés, hogy kinek vagy kiknek kell leginkább és legjobban túlélnie. Az ennek nyomán létrejött társadalmi berendezkedés visszahatott a nevelésre.”

Vajon van-e még érvényes üzenete napjainkban a „Makarenkoi pofonnak”, vagy később az 1950-es – 1960-as évekbeli tanári salleroknak, nyaklevesnek, a mutatópálcával adott körmösnek, fülhúzásoknak abban az esetben mikor a diákok/tanulók rosszalkodtak?

Szerkesztőségünk kérdéseire Novák Ferenc iskolai agresszió kezelési specialista válaszolt.

Pandúr Magazin Iskolai Agresszió Gyereknevelés Novák Ferenc

Voltak korszakok, ahol az egyén semminek, a közösség mindennek számított – legalábbis szavakban. Néhány időszakban pár helyen létrejött valamennyi egyensúly abban, hogy fontos az egyén és a közösség is. Európában a felvilágosodás kora hozott némi emberséget a gyereknevelésbe, ami annak volt köszönhető, hogy akkoriban általában is fontossá vált az egyéni szabadság kérdése. A napóleoni megalománia azonban nem kedvezett ennek, mert neki engedelmes katonákra volt szüksége. Az ő bukása óta kisebb-nagyobb mértékben, de a gyerekek humánus nevelése folyamatosan egyre nagyobb teret nyert, még akkor is, ha közben a porosz oktatás rendszere alaposan visszavetette a humánumot. Egyébként kívülről nézve az rendszer is csak a fennmaradása érdekben alakította a nevelés szabályait. Vannak, akik szerint mára túlságosan is messzire mentünk a humánus nevelésben, és emiatt már mindent szabad a gyereknek, miközben a felnőttnek nincsenek eszközei az ő kezelésére. Annak érdekében, hogy megértsék egymást, sőt inkább közelítsenek is egymáshoz a túlzottan szigorú nevelés és a túlzottan megengedő nevelés hívei, megfogalmaztam egy középutat, ami így hangzik:

„A gyereknevelés első törvénye az, hogy párhuzamosan kell növelni a gyerek által vállalt felelősség mértékét és a gyerek szabadságát.”

A legtöbbször miért is kapunk büntetést? Azért mert nem tartunk be valamilyen szabályt. Az ember valóban visszafoghatja magát a várható büntetéstől, de a félelem a büntetéstől nem az ember legmagasabb működési módja. Ennél messze magasabban van az, hogy azért tart be szabályokat, mert józan ésszel belátja, hogy ha nem tartja be, akkor azzal árt magának és a közösségnek, amihez tartozik. Ha nem tartja be, akkor csökkenti a túlélés időtartamát és minőségét. Ha egy gyerek nem edz rendesen a vízilabda edzésen, attól még lehet, hogy ügyessége miatt beválogatják a csapatba, de egy sorsdöntő meccsen éppen az erőnlétének hiánya lesz a csapata kárára, és végső soron pontosan rajta múlhat, hogy a csapat nem jut tovább. Ez a példa egy csapat túléléséről szólt, míg korokkal ezelőtt kihalt volna a törzs, ha páran nem tették volna a dolgukat. A túlélés tehát sokkal tágabb fogalom, mint sokan hiszik.

Hirdetés

Iskolai Agresszió Csökkentési Pedagógus Konferencia 2022.
Iskolai Agresszió Csökkentési Előadás

Mivel Makarenko-t is említette a kérdésében, és a sallerekre, illetve a körmösökre sem tértünk még ki, ezért megemlítem, hogy a makarenkói pofont sokan helytelenül értékelik. Úgy tekintenek rá, mintha ez a pedagógus, aki a legalábbis a saját korában és terében alapvetően humánus irányt képviselt a gyereknevelésben, egyszer csak egy általa addig elvetett megoldást, a pofont alkalmazta és sikerrel, hiszen a Gorkij telepi gyerekek azután már nem jártak ki lopni a városba. A történés ez volt, de a siker szót nem tartom helyénvalónak. A makarenkói pofonról kialakított kép összegezve tehát valami ilyesmi: Az egyébként károsnak tartott, elvetett, de ezúttal hasznosan elcsattant pofon volt.

Miért nem pozitív számomra a „makarenkói pofon”, mint nevelési eszköz? Azért mert a szülő sohasem tudatosan pofoz fel egy gyereket, hanem indulattal, mert nincsen egy jó vagy jobb technikája a helyzet kezelésére. A gyereknevelésnek nem lehet célja a szülő indulatának levezetése, frusztrációjának csökkentése. Amikor ezt a választ adom, akkor tudom, hogy nem leszek vele népszerű sok szülő számára, mert azt hiszik, hogy ezzel vádolom őket azért, mert az életükben párszor nem találtak jobb megoldást és felpofozták a gyereket. Higgye el, nem vádolok senkit, megértem őket. Nincsen képzés arra sem felső tagozaton, sem középiskolában, hogyan neveljünk – sokan ki is kérnék maguknak, ha lenne.

Egy szubjektív álláspont: Ezt az időszakot megélt gyerekek tudomásul vették (s emiatt mégsem lettek agresszívak) ezen szankciókat, mert a „Tanárnak mindig igaza van”, sőt otthon a szülők még rá is erősítettek egy-két pofonnal, amiért ilyen tiszteletlenek voltak a tanárral. Azt követően visszafogták magukat, előre köszöntek (teljes mondattal) és minden irányú igyekezetükkel törekedtek a „vadhajtásaik” kiküszöbölésére. A fentiek alapján helytálló-e az a konklúzió, hogy ilyen fegyelmezés mellett mégis hasznos tagjai lettek a felnőtt társadalomnak?

Bár én magam nem alkalmaztam és nem pártolom, mégsem hiszem, hogy a gyerekkorban elcsattant néhány makarenkói pofontól válnak agresszívvé a gyerekek. A hatvanas és hetvenes években született generáció rendkívüli teljesítményt nyújtott az elmúlt 40 évben, pedig otthon vagy az iskolában előfordult egy két körmös, vagy koppant a fejbúbon a kulcs. Sajnos néhány szülőnek annyira nincsenek józan technikái a neveléshez, hogy kizárólag fegyelmezést és agressziót használnak a gyerekükkel szemben. Az ilyen szülői magatartás már agresszívvé tehet egy gyereket. A makarenkói pofonnal kapcsolatban az is kérdés, hogy meddig nevezhető annak, hol húzza meg a szülő a határát.

Volt olyan osztályom, amibe válogatottan laza, valamint deviáns és rosszul tanuló gyerekek kerültek, s egy-két szorgalmasabb is. Kihívás volt velük dolgozni, mert olyan erős egyéni nézőpontokat képviseltek, ami mellé eleinte nem nagyon fért be a közösség tisztelete. Mivel azonban komolyan vettem őket, mint egyéneket, tehát nem csak egy osztályba járó gyerekek halmazának tekintettem őket, ezért együttműködést kaptam tőlük, és bár nagyon különbözőek voltak, végül közösségben is megállták a helyüket. Amennyire ma követni tudom, többségében jól alakult az életük.

Mi változott meg e téren az elmúlt 50 évben? Csökkent a tanári tekintély? Ha igen, akkor miért? A szülők lettek engedékenyebbek az elmúlt ötven év alatt? Sokat lazult az állampolgári fegyelem minden (munka, oktatás,-nevelés, kultúra, sport, szabadidő stb) területen?

A kérdés joggal utal fontos válaszokra. A pedagógusok tekintélye valóban csökkent. Kisgyermekkoromban még volt tisztelete a tanítónak, tanárnak, a bírónak és a papnak. Úgy tűnik, hogy akiket ma értelmiségnek nevezünk, azoknak is csökkent a tekintélyük. Kissé fejre állt a világ. Egy Nobel díjas íróról ezredannyian sem hallanak, mint egy értéktelen médiacelebről. Az értéktelen még csak nem is elég erős szó, ha azt tekintjük, hogy néhány ilyen műsztár, tehát „kreált valaki” kifejezetten aberrált, káros mintát közvetít a fiatalok felé.

Társadalmunk értékrendje folyamatosan és gyorsuló ütemben romlik. Nem kenhetjük az iskolai agresszió jelenségét vagy egyáltalán a fiatalok agresszív viselkedését teljesen a média nyakába, de például a valóságshowból áradó aberrált viselkedés komoly károkat okoz gyermekeinknek és a felnőtteknek sem tesz jót. Mit kommunikálnak ők igen gyakran? Valami ilyesmit: „Szerezd meg most, én győzők, átgázolok rajtad, lenyomlak te „k”. Szexel könnyen el lehet elintézni a dolgokat, pénz beszél, ocsmányul beszélek és ezért menő vagyok”. Szinte lehetetlenség a lista végére érni, de nem sorolom tovább. Mindezt primitív, alpári hangnemben adják elő. Ha általánosítunk, azzal valamelyest mindig hibázunk, de a média minősége is világszerte nagyot zuhant az elmúlt 50 évben.

Ameddig csak a nézettség a mértékadó számukra és ameddig azzal igazolják romboló műsoraikat, hogy ők csak azt nyújtják, amire vevők az emberek, addig erről az oldalról nem várhatunk javulást.

Megváltoztak a szociális és a társadalmi értékek? A növekvő életszínvonal következtében a gyerekek több játékot (nagy értékűt is) kaptak/kapnak napjainkban? Foci helyett kedvezőbb az okostelefont babrálni?

A szociális és a társadalmi értékek nem csak megváltoztak, hanem szinte a fejük tetejére álltak. Ha Gandhi valamilyen rejtélyes módon feltámadna és sétálni kezdene a világban valamilyen mai ügy érdekében, akkor sokan leköpnék. A szellemi értékeket képviselő emberi nagyság nem divat.

A fiataloknak ma olyan sok helyről sugallanak könnyű életet, gyors meggazdagodást, laza erkölcsöket, csillogást, megszerezhető pazar környezetet, hogy ebből a hamis képből sokan nem tudják kivonni magukat.

Az önkéntesség, az önzetlenség, a szellemiség háttérbe szorult. Sem az anyagiak, sem a szellemiség túlhangsúlyozása nem segíti a túlélést. Jelenleg a pénz és gazdagság a túlhangsúlyozott, és a globális méretekben összezsugorodott Föld miatt már nem csak a nyugati világban.

A gyerekek egy része éhezik, egy másik részének mindent megadnak, miközben nekik nem kell cserét nyújtaniuk. Van „harmadik rész is”, de az első kettő igazi táptalaja a bűnözésnek. Az elkényeztetett gyerek problémája a hamisan értelmezett szabadelvűség következménye. A szülők jól teszik, ha a gyerek lehetőségeihez és képességeihez mérten, de elvárnak tőle megfelelő mértékű cserét. Akkor lesz számára igazán érték, amit kap, és akkor lesz nagyobb az önbecsülése is. Ha csak kap, akkor csökken az önbecsülése, és közben nő a kivagyisága. Ez veszélyes páros.

Sajnos van két szó, amit annyira kisajátított a politika, hogy amikor használja az ember, azonnal azt hiszik, hogy politizál. A nevelésben pedig kulcselem ez a kettő, de most sem ejtem ki a nevüket, hanem körülírom. A nevelés akkor nyugszik stabil alapokon, ha van hagyományőrző lába, és akkor mutat a jövőbe is, ha van szabadságot hangsúlyozó lába is. A gyerekeknek ismernie érdemes a hagyományokat, szabályokat, erkölcsi normákat, különben talaj nélküliek lesznek. A másik oldalon viszont nem szabad őket olyan erős keretek közé szorítani, hogy ne legyenek képesek előre mutatót felfedezni, újat alkotni. Nagy mutatvány a kettőt egyensúlyban tartani és ez nem annyira a pedagógus, sokkal inkább a szülő feladata lenne, ha nem lenne ő is már alaposan kimozdítva ebből az idealisztikus harmonikus középpontból.

Csökkent a tanári követelménytámasztás a gyerekekkel szemben? Csökkent a gyerekek tűrőképessége?

Amiről eddig beszélgettünk, azok részben mutatják, hogy a gyerekek átlagosan rosszabb állapotban vannak, már ami a céljaikat, nézőpontjaikat és a cselekvő szándékukat illeti. Mégsem ez a fő oka a követelmények változásának.

Ketté is kellene választanunk a követelményeket Az egyik a viselkedés, a másik a tanulni való, párhuzamosan azzal, hogy magatartás és szorgalom – bár ezek természetesen nem szinonimák.

A gyerekek tűrő képességének lelki okai előtt ott vannak még a testi okok is, amelyek gyakran visszavezethetők nevelési hibákra, de testi jelenségek okozzák őket. Ha egy gyerek nem alszik eleget, mert a mobiltelefonja még éjjel is világít a paplan alatt, ha nem eszik iskolába indulás előtt, ha energia itallal vagy túl sok édességgel tömi magát, akkor elképzelhető, hogy milyen állapotú diákkal próbál szót érteni a pedagógus.
Ami az erkölcsöket illeti: ha egy reggeli rádiós műsorban azzal hencegnek férfiak, hogy hány nő skalpját szerezték meg, a délutáni tévés beszélgető showban pedig az a téma, hogy hány pasit szédíthet egy nő egy hét alatt, akkor a magyartanártól nem várható el, hogy Maupassant vagy Flaubert regények elemzésével ellensúlyozza ezt, és így eljuttassa a diákokat arra a következtetésre, hogy a férfi és nő közötti tisztelet és hűség szükséges a boldog és hosszú házassághoz.

A tananyag egy olyan téma, ami még pedagógusok között is heves vitákat vált ki. Kollégáim körülbelül húsz százaléka nem ért velem egyet abban, hogy drasztikusan csökkenteni kellene a tanagyag mennyiségét. Nem azért mondom ezt, mert azt szeretném, hogy tudatlanok legyenek a gyerekek. Ellenkezőleg. A felszínes, de meg nem értett lexikális tudás magolása az, ami sok butaság forrása. A gyerekek nem születnek butának, csak vannak dolgok, amiket még meg kell tanulniuk. Ha azonban úgy tanítunk nekik, hogy az alapokat sem értik, az már forrása lesz a butaságnak.

Az ismereteknek egy bizonyos mennyisége az elmúlt 40 évben alattomosan kúszott lefelé az iskolarendszer szintjein. Ami 40 éve egyetemi anyag volt, abból sok főiskolaivá vált. A főiskolai anyagok egy része pedig leszivárgott először csak az elit gimnáziumok fakultációja felé, majd az általános anyag részévé vált. Mit akar ezzel egy társadalom? Atomfizikus óvodásokat? Közben a világ elment az „óvodától az akadémiáig” tartó ortodox oktatás rendszere mellett. Egy otthon ülő srác autodidakta tanulással és sok gyakorlással két év alatt hasznosabb szoftverfejlesztővé válhat, mint egy programozó matematikus, aki negyven programnyelvet tanul hét éven át. Melyiküknek lesz jobb állása?

A lexikális anyag túlzott erőltetése helyett ideje lenne a gyors változásokhoz való alkalmazkodás képességét növelni diákjainknál, mert ez az, amire a következő harminc évben szükségük lesz.

A tanórákon mindent rögzítenek a diákok, főképp az oktatáshoz nem kapcsolódó dolgokat. Lehet ez szabályozni és hogyan?

Megértem a szülőket, hogy szeretik, ha van a gyereknél telefon, mert akkor könnyen kérhet segítséget, ha suli után valami gondja lenne.

A telefonnak ettől még lenne szabad káoszt okoznia az órákon. Nem értek a dolog jogi oldalához, de miért ne lehetne olyan szabályt bevezetni, hogy a mobiltelefont kikapcsolt állapotban az óra vagy a tanítás előtt egy biztonságos helyre kelljen tenni? Elég embertelen lesz és nem is értek egyet vele, de sajnos eljön a kor, amikor minden tanterem be lesz kamerázva, hogy minden nyilvános legyen, ami ott történik. Ez csak azt bizonyítja majd, hogy teljesen kihalt a tisztesség, őszinteség és megbízhatóság.

Foci helyett kedvezőbb az okostelefont babrálni?

Az okos telefon, mint szórakoztató eszköz, nem való az órára. Használhatnánk persze órai munkához is, ehhez azonban etikus diákok kellenének, amitől nagy átlagban elég messze állunk most az iskolákban. A másik oldalon ehhez rátermett és a gyerekek viselkedését okosan, emberségesen és célszerűen kezelő tanárokra is szükség lenne. A tanárképzés Magyarországon elég magas szintű, de nem a gyerek kezelését tekintve, hanem a szakmai tudás vonatkozásában. Egyebek mellett ez az, amiért az utóbbi években arra adtam a fejem, hogy tantestületeknek adjak gyakorlatias technikákat arra, hogyan kezeljenek iskolai környezetben nehéz nevelési szituációkat kommunikációval. Ide értem azt is, hogy mit kezdjenek egy olyan szülővel, aki bemegy az iskolába és leordítja a hajukat. Amúgy ha a szülő így beszél a tanárral, akkor annak legalább nem kell keresgetnie az okot, hogy miért agresszív a gyerek.

Megfékezhet-e egy tanár egy diákot abban, hogy az tettleges legyen vele vagy más diákokkal?

Hadd válaszoljak erre egy példával a tűzoltók életéből. A tűzoltó felmászik a létrán a harmadikra. A lakás ég. Az ajtón keresztül onnan nem lehet menekülni. A szobában egy lakó van, aki meglátva a tűzoltót, odarohan hozzá és őrülten magyaráz valamit arról, hogy ékszerek vannak a szekrényben, ami ég. A tűzoltó talán mond neki valamit, hogy erre most nincs idő és elkezdi az ablak felé tolni. Erre a lakó még erőlteti, hogy ékszer van a szekrényben. Mit tesz a tűzoltó, ha szeretné megmenteni a lakót és magát is? Előveszi az emberi jogi chartát, vagy kituszkolja a lakót az ablakon a létrához, hogy azon lemehessenek? Ha a lakó sokáig sipákol, akkor még le is ütheti az élet megmentése érdekében, ahogyan azt sem engedi meg a vízimentő a fuldoklónak, hogy őt is megfojtsa.

Miden hasonlat sántít. Nyilvánvaló, hogy a tanár nem üt le egy gyereket, és nem lehet önkényesen drasztikus vele, de joga van megvédenie magát vagy más diákot, ha valamelyik gyerek elveszti az eszét és őket veszélyezteti. A szükséges és arányos reakcióra jelenleg nem képezik a tanárokat, és szerintem sokan nem is szeretnének ilyen oktatást, hanem egy barátságos iskolát szeretnének, benne békés gyerekekkel.

A tanár nem mer határozottan védekezni, mert fél attól, hogy a többi gyerek valamelyike kamerával felveszi a provokatív jelenetet és azonnal felteszi valamelyik közösségi oldalra. Nem egy esetben még a szülő is a renitens gyerek mellé áll és a tanár ellen fordul (lelki terror), olykor fizikálisan is. A diák nekimegy a tanárnak, mert nincs megelégedve a kapott osztályzattal?

A gyerekek társadalma azonban semmivel sem lesz békésebb, mint amilyen képet a felnőttek társadalma mutat. Annak ellenére, hogy a pedagógusok és szülők egy része lekicsinylően néz egymásra, ellenkező irányban kellene haladni. A gyerek, a szülő, a család, a pedagógus, de az egész társdalom érdekében is erősíteni kell a szülő – diák – pedagógus háromszöget. Előadásaimban erre mindig kitérek. Minél több és lényegibb ugyanis a kommunikáció e három vonal mentén, annál jobb lesz a nevelés minősége.

Az empátiát, a mások helyzetébe való beleérzés képességét a gyerek nagyon korán képes elsajátítani. Ha egy másfél évesnek azt mondja az anyukája, hogy ne bántsd azt a csigát, mert fáj neki, akkor ezzel máris empátiát tanít neki. Egy agresszív gyerek empátiája közelíti a nullát. A gyerekek azonban nem születnek rossznak. Többnyire akkor válnak csalóvá vagy agresszívvá, ha gyerekkorukban a csalás vagy az agresszivitás hozza nekik a „sikereket”.

Ha egy gyereket nem vernek rendszeresen, akkor az agresszivitás kialakulásához a gyerekkorban leginkább az járul hozzá, ha nem tanul meg tisztességesen győzni és méltósággal veszíteni. Ez a két legjellemzőbb dolog, amire egy agresszív gyerek nem képes: tisztességesen győzni, és méltósággal veszíteni. Egyébként pontosan ennek a két tényezőnek az ismerete az, melyekre alapozva technikákat hozok lére abban az esetben, ha egy hozzám forduló szülőnek az a problémája, hogy agresszív a gyereke.

Persze vannak még más, az agresszív gyerekre jellemző dolgok, amelyek szintén alkalmasak arra, hogy technikákat alapozzunk ezekre annak érdekében, hogy egy gyereket visszafordítsunk az ő tévútjáról. Amikor ez sikerül, azzal megmentjük őt is és a társadalmat is.

Ki a felelős és milyen mértékben/arányban az agresszív viselkedés kialakulásáért? Szülő (igen és milyen mértékben)? Az iskolai nevelés hiányosságai (nem, igen és milyen mértékben)?

Egyszer kiszámoltam, hogy egy mai pedagógusnak, ha az órán azzal foglalkozik, hogy megtanítja a kötelező anyagot, akkor az összes órák közötti szünetet összeadva, és figyelembe véve, hogy hány diákja lehet, akkor ha nem iszik kávét és toalettre sem megy el a szünetekben, akkor egy-egy diákra összesen legfeljebb 30 másodperce jut egy nap.

A szülők talán komoly harcot vívnak a megélhetésért, mégis nekik van több lehetőségük arra, hogy békés gyerek váljon a csemetéjükből. A gyerekeknek leginkább figyelemre, a szülővel való közös tevékenységekre van szükségük. Ha már arról volt szó, hogy órára nem való a telefon, akkor a családi program közepébe sem való. Néha lehet olyan, hogy fontos hívást várunk, de mindig…?

Az iskolai oktatásunk egyik fő hibája, hogy elavult, az ipari forradalom idejéből ránk maradt alapokon nyugvó tantárgyi felosztást használ. Emiatt az oktatás erőltetése mellett nevelésre alig van idő. Ráadásul néhány szülő, aki mindent jobban tud, nem értve a nevelés szó jelentését, ki is kéri magának és így beszél: „Az én gyerekemet ne nevelje más!” Én szerencsés vagyok, mert még abból a generációból való vagyok, akinek a tanárai az általános és a középiskolában is megengedték maguknak, hogy neveljék a diákjaikat.

Vajon ki lehet az iskolai agresszió gyógyítója: szülő, pedagógus, pszichológus, kortársak, medicina (gyógyszerek)?

A válaszom a kérdésre kissé hosszú lesz, de mégsem teljes. Ahogyan az orvosok többsége tudja, a legjobb dolog a betegségek távoltartására egy jó immunrendszer, mert a gyógyszernek sok mellékhatása lehet. Én is beveszek antibiotikumot, ha azt ír fel az orvos, de a pirulákra a választ meghagynám inkább az orvosoknak. Ettől még van egy nézőpontom arról, hogy ha valami lelki eredetű, akkor az arra adandó válasz vagy megoldás nyugodhatna főleg pedagógiai, vagy ami már nem az én asztalom, de szintén lelki, tehát filozófiai vagy vallási alapokon. A nem születési rendellenességből származó testi okok nagy részét tekintve, mint például rendszeres kialvatlanság, rossz tápanyagok, cukros ételek, energiaitalok, a szülők sokat változtathatnának, de igénybe vehetik dietetikusok és természetgyógyászok segítségét is.

Sajnos társadalmunknak jelenleg meggyengült az immunrendszere. Ez az immunrendszer egy helyes értékrendet követő többséget jelentene. Ha erős lenne, akkor a kommunikációs térben széles körben nem az aberrált viselkedést népszerűsítenék, hanem az értékeset, a példamutatót, az eszmeit, a lelkit. Nem azt mondom, hogy dugjuk a fejünket a homokba, s hogy nem lehet elmondani, ha valami rossz történik, hiszen abból is lehet tanulni. Az arányokról beszélek.

A kivezető út elemi között ezek vannak: A szülőket oktatni kellene a gyerek megértésére, alapvető nevelési ismeretekre és az agresszív viselkedés kialakulásának megelőzésére. Kik ezek a szülők? Hát valójában még nem is szülők, csak középiskolások, de ők lesznek a szülők. Sok gyerek középiskolában tanul utoljára. Elnézést a kollégáktól, de fele annyi kémia, fel annyi matek vagy fele annyi „akármi”, és több humánum, több emberértés, több empátia, több játék, több sport, több kultúra, több emberi cél, több valós cselekvés és több közösségi győzelem. Ennek kellene elférnie az iskolában a magas óraszám helyett. Ehhez persze új tantárgyi rendszer kellene, amiben talán nincs külön irodalom és történelem, hanem van egy humán-tudomány nevű dolog megfelelő ismeretekkel, de gyakorlatiasan.

A film- és zeneiparból ki kellene vonulnia a pszichológiának, mert miközben jószándékú pszichológusok az egyéni eseteiken próbálnak meg segíteni, addig a filmgyártás középpontjaiban találhatók a rossz oldalra álltak akkor, amikor arra adták a fejüket, hogy abban adnak tanácsot, milyen elemekkel kell egy filmet vagy egy médiaklipet még ijesztőbbé, még stresszesebbé, még inkább erotikával túlfűtötté tenni.

Amíg a 70-es években a kulcsos gyerek volt egy probléma, ma a számítógépfüggő gyerek életmódja az. A realisztikusan agresszív számítógépes játékprogramok szinte akadálytalanul jutnak el a fiatalokhoz. Ez még a filmiparnál is nagyobb probléma. Kidolgoztam lépéssorozatot arra, hogyan lehet pedagógia módszerekkel megszüntetni egy gyerek számítógép függőségét, de ez csak tapasz. A szülők felvilágosítása és felelősségteljes hozzáállása lenne ebben is az alapvető. A médiának vagy önkorlátozóbbnak kellene lennie, vagy a média szerepével törvényhozóknak kellene foglalkoznia, de ez inkább csak akkor vezetne eredményre, ha világszerte történne.

Korábban azt gondoltam, hogy a bérek terheinek oda kellene csökkennie, hogy a szülőknek ne kelljen a megélhetésért több állást vállalniuk, hogy elegendő idejük maradjon a családra. Ez azonban nem válasz arra, hogy mondjuk az USA-ban miért sok az iskolai agresszió, miközben ott jelentősen alacsonyabb az adóelvonás magánszemélyektől, mint az EU-ban.

Korábban akadtak természeti népek, amelyek ugyan megküzdöttek a napi betevőért, de tisztelték az öregeket, jól bántak a fiatalokkal, megbecsülték a természetet. Természetesen nem azt mondom, hogy vágyjunk vissza egy ilyen múltba, ahol ugyanez az előbb említett nép simán legyilkolt egy másikat, ha konkurenciát jelentett a táplálékszerzésben. Azt viszont állítom, hogy nagy hasznára lenne a társadalomnak, ha nem semmirekellő médiacelebek, drogos milliárdosok kapnák a figyelmet, hanem előadó- és képzőművészek, írók költők, tudósok, feltalálók, s elnézést ha kihagytam valakiket, de az emberiség valódi zászlóvivőit nehéz felsorolni.

Milyen módszerekkel lehet a fiatalkori agressziót kezelni, fékezni? Példamutatás, figyelemelterelés, feladatszabás, feladat teljesítéséhez igazodó dicséret, az önbecsülés fokozása, tiltó-engedő szabályok alkalmazása, meggyőzés, stb?

A szabályok akkor hasznosak, ha:

  • ha léteznek,
  • ha ismertté válnak,
  • aki megismerte, az érti, hogy mi köze a szabálynak az ő és közösségei túléléséhez,
  • ha szabályt szeg valaki, akkor bármiféle büntetés előtt legyen lehetősége helyrehozni amit tett,

mert a büntetés a legutolsó lehetőség, amit természetesen nem lehet elvetni, mivel a többséget is meg kell védeni, miközben persze dolgozunk a rossz úton járó egyének megmentésén, helyrehozatalán.

Amikor egy agresszív gyerek megmentése (és ezen keresztül a közösség megmentése) a cél, akkor a szabálytisztelet helyreállítása az út eleje az önbecsülés helyreállítása felé. Közben célok kitűzése és elérése történik, miközben az egyén sok akadályt legyőz. Ha helyreállítjuk egy gyerek önbecsülését, akkor már nem lesz többé agresszív.

_______

A gyermekvédelem (nevelő intézetek, nevelő szülők) is jelentős mértékben törekszik a gyerekkori agresszió kialakulásának megelőzésére, pl. kiemelik a káros környezetből a gyereket. Milyen tapasztalatok vannak e téren?

A gyermekvédelem a tűzoltóság, amikor már ég a ház. Léte jelzi, hogy a társadalom is felelős a gyerekekért, nem csak a család. Amíg vannak családok, ahol a szülők nem törődnek felelősen gyermekeikkel, erre szükség is van. A nevelőszülők és nevelőintézetek a végső menedék egy gyerek számára, akivel a szülei nem törődnek vagy nem tudnak törődni. Én 14 évet töltöttem nevelőotthonban, ebből 10 évet Szabolcsban egy fiúnevelő otthonban. A szüleim tanítottak ott, bent éltünk mi is egy szolgálati lakásban és mivel ők igen sokat dolgoztak, időm többségét én is a nevelőotthonos srácokkal töltöttem. Nekem annyi előnyöm volt, hogy éjjel Anyám vagy Apám közül az egyik velem volt, míg a másik éjszakai ügyeletben.

Nem voltak bandák, vagy nagyobb belviszályok a srácok között. Ha valami történt a játék hevében, azt hamar elmulasztotta a következő szabadidős foglalkozás. A pedagógusok, nem csak a szüleim, hanem a többiek is, csodálatos munkát végeztek. Benne vagyok egy facebook csoportban, ahol sok-sok tíz év után is rengeteg akkori gyerek tekint vissza elismeréssel e pedagógusok munkájára. Az a fajta nevelőotthon persze ma már elavultnak tekinthető, mert van családiasabb megoldás is magukra maradt gyerekek felnevelésére. Az egy másik kérdés, hogyan kellene jól működtetni egy nevelőotthont ma, de még élnek páran abból az időből, akik nálam jobban el tudnák mondani.

Egy olyan nevelőotthon azonban, ami kizárólag agresszív gyerekek befogadására szakosodott, igen nehéz terep, és csak akkor lehet hatékony, ha nagy mennyiségű és jól képzett pedagógusra bízzák, s ha az ő feladatuk nem a gyerekek megőrzése és csak távoltartásuk a bűntől, hanem a megmentésük. Egy ilyen pedagógus napi munkája olyan sok hálátlanságot tartalmazna, hogy még az elérhető óriási sikerek ellenére is meg kellene küzdenie a gyors kiégés fenyegetésével. Ezért annyira tehermentesíteni kellene őt, hogy semmilyen saját megélhetési problémát ne kelljen kezelnie. Jelen társadalmunk sajnos még nem látja ennyire fontosnak az agresszív gyerekek megmentését, pedig sokan vannak már most is börtönökben, és ők is gyerekként kezdték.

Az iskolaőrség létrehozása az iskolai agresszív viselkedést hivatott visszaszorítani. Milyen tapasztalati vannak e téren?

Az, hogy a döntéshozók úgy látták, hogy iskolaőrökre van szükség, az nem az iskolákat minősíti, hanem az egész társadalmunk jelenlegi színvonalát. Nem csak Magyarországról beszélek, hiszen Amerikában sok helyen szinte repülőtéri a beléptetés egy iskolába.

A gyerekek agressziója pillanatnyi ingerültséget követően tör felszínre. Az agresszív viselkedés csak ritkán olyan tudatos dolog, mint a 2019-es győri esetnél. Az iskolaőr szerepe tehát korlátozott, hiszen nincsen ott minden gyerek mellett, különösen pedig „nincs az elméjükben” akkor, amikor elszakad a cérna akár az órán. Abban azonban lehet szerepe, hogy megakadályozzon nagyobb tragédiákat. A jelenléte lehet valaki számára megnyugtató, míg másoknak a börtönt juttatja eszükbe, ami semmiképpen sem hízelgő asszociáció az iskola számára.

Általános iskolai tanároktól úgy hallom, hogy pozitívabb a kép, mint amire számítottunk. Az iskolaőr tehát enyhíthet az iskola problémáin, de még ha meg is szűnne így az iskolai agresszió – ami persze ettől még nem fog -, akkor is legfeljebb csak az történik, hogy az agresszió az iskolán kívülre szorul. Így a tettek mennyisége statisztikailag csökken majd, mert az iskola jól adminisztrált, míg az azon kívüli eseteknek csak a töredéke kerül napvilágra.

Az iskolai agressziót a BTK is szankcionálja. Milyen tapasztalatai, javaslatai vannak e téren?

A célszerű, az átlagember számára is megismerhető, megérthető, és betartható törvények hasznosak a társadalom számára. Ha nem érthetők, akkor legalább a diákok számára érthető kivonatokat kellene képezni azokból és időközönként ismertetni ezeket a diákokkal iskolai foglakozás keretében. Elég cinikus ugyanis csak azt mondani gyerekeknek, hogy a törvény nem ismerete nem ment meg téged a törvény szigorától. Az országos érvényű, büntető jellegű törvények előtt létezik vagy léteznie kellene egy alacsonyabb szintű és hatókörű, enyhébb szabályozásnak is: Az iskolai együttélés szabályait érthető formában ismertetni kellene a diákokkal és a pedagógusokkal, lehetőleg úgy, hogy felfogják, hogy azok miként szolgálják az ő érdekeiket és a közösség érdekeit. Egy reális és működésben tartott iskolai etikai kódex jól jönne minden iskolában. Részt vettem ilyen kidolgozásában és egészen más, mint amilyen egy íróasztal fiók mélyén porosodó iskolai viselkedési szabályzat.

Egy ilyen etikai kódexnek jól láthatóan, több helyen is kint kell lennie a falon, és napi használatban kell lennie. Ha egy diák megsérti valamely szabályt, akkor nem hordják őt le ezért, hanem legalábbis először inkább rámutat a pedagógus a kihelyezett kódexre, és ezt kérdezi tőle: „Mutasd meg légy szíves, hogy amit csináltál, az melyik szabályt sérti ezek közül?”

A következő kérdés pedig így helyes: „Mivel szeretnéd jóvátenni azt, ami történt?”

Ez a második kérdés elindít valakit, az önbecsülése helyreállítása felé még akkor is, ha ő alapvetően nem agresszív gyerek, és nem is veszítette el teljesen az önbecsülését, hanem az önbecsülése csak megrendült egy kissé attól, amit másvalaki vagy mások ellen tett.

Novák Ferenc úr záró gondolatai iskolai agresszióhoz kapcsolódóan

Én is örülnék, ha egyszer lecsökkenne az iskolai agresszió és egyáltalán a fiatalok közötti agresszív tettek és kommunikáció száma. Egy emberhez méltó élet nem tartalmazna agresszivitást, és természetesen a sportban szükséges agilitást nem sorolom ide. A fiatalkori agresszivitás lecsökkenéséhez az kell, hogy a szülők vállalják apai és anyai szerepeiket, a tanár, pedagógusként működjön, a szakmai döntéshozók területük igazi gazdáinak érezzék magukat és szolgálják alázattal az alájuk tartozó oktatási rendszert tisztelettel a pedagógusok felé, a politikusok pedig államférfiként működjenek. Ráadásul az előbb említett szereplők úgy tegyék a dolgukat, hogy nem hagyják abba tevékenységüket csak azért, mert más szereplők esetleg nem teszik a dolgukat.

Tehát, ha valaha lecsökken, akkor az azért lesz, mert nagyszámú felelősséget vállaló ember, ki-ki a saját szintjén tesz érte. Ha elegendően tennénk valamit az értékrend helyreállítása érdekében, akkor az iskolai agresszió is jelentős mértékben csökkenne.

Az interjút Dr. Oláh Antal készítette a Pandúr Jogi és Bűnügyi Magazin számára

Megosztom a Facebook-on

FELIRATKOZOM a Gyereknevelési Levelekre

Kérem a leveleket, mint

Hirdetés

Iskolai Agresszió Csökkentési Pedagógus Konferencia 2022.
Iskolai Agresszió Csökkentési Előadás