Nem minden gyerekre jellemző, hogy sírni kezd, ha a szülő egy kicsit magára hagyja, de a jelenségre az idegen szavak imádói örömmel rávágják: „szeparációs szorongás”, pedig lehetne ennek érthetőbb magyar megnevezése, például ez: „érzékenység szokatlanul hosszú közelségmegszűnésre”. Azt, hogy mennyi idő szokatlan és mennyi még nem, a nevelés hozza létre a gyereknél, bár a gyerek személyisége nem hagyható figyelmen kívül. Ha volt valaha írásom, amivel majd nehéz lesz a szülőnek szembenézni, akkor ez az. Én azonban nem népszerűségért dolgozom, hanem a szülőért, akkor is, ha ő a megkövesedett közhiedelmektől vezérelve ezen cikkem miatt esetleg leiratkozik minden csatornámról.
A szeparációs szorongás meghatározása
A szeparáció szó jelentése elkülönítés, szétszakadás, a szorongás szóé pedig folyamatos félelem és aggódás érzése. Ezek együtt azt sugallják, hogy a gyerek kétségbeesik amiatt, hogy távol kerül tőle anya vagy apa. Drámaibb megfogalmazással ez azt jelenti, hogy a gyerek retteg amiatt, hogy a szeretett lény eltűnik a képből. Például anya bemegy a mosdóba vagy kimegy a konyhába – akár nem is hosszú ideig -, a gyerek pedig sírni kezd.
Tévhitek
A közhiedelem és a szakirodalom egy része arra utal, hogy a gyerekek így születnek, több-kevesebb „szeparációs szorongással” vagy erre való hajlammal. Ez cáfolható, ha alaposan megvizsgáljuk, milyen nagy mértékben befolyásolja a szülő gyerekhez való hozzáállása azt, hogy gyermeke jól vagy rosszabbul tűri-e, ha a szülő egy kis időre „kikerül a képből”. Ezen belül az is megfigyelhető, hogy ugyanaz a jellemző gyermeknevelés, ami kevésbé hoz létre ilyen drámát a gyereknél, egyben azt is eredményezi, hogy ugyanaz a gyerek sokkal hosszabb ideig viseli el zaklatottságmentes állapotban a szeretett személytől való távolságot.
Közelségmegszűnéssel létrehozott zaklatottság
Mielőtt a kötődő nevelés hívei megsértődnének ezen a ponton jelzem, hogy senki sem cáfolja a kötődés fontosságát, de van egy dolog, ami nem ismert ezzel kapcsolatban. Ez pedig az, hogy a kötődés két irányban is megsérthető, amit hamarosan részletesen is áttekintünk. Előtte azonban jelzem, hogy a „közelségmegszűnéssel létrehozott zaklatottság”, mint jobb megnevezés elvezethet minket gyakorlatias technikákhoz, melyekkel elérhető, hogy a gyerek könnyebben átéljen rövidebb-hosszabb olyan időtartamokat, amikor a szülő nincs a közelében.
A kötődés megsértése
A kötődés egy „szeretetszál”, ami összetart gyermeket és szülőt. (Felnőttek közötti kötődéssel most nem foglalkozunk.) Megsértheti ezt valaki az egyik irányban azzal, hogy ridegséget, érzéketlenséget, válasznélküliséget mutat a gyerek felé, aki pedig még születése után is kapcsolódna a külvilág felé biztonságosan „anyán keresztül”. A másik irányra, a természetesnél nagyobb kötődésre visszatérünk.
A gyermek és a szülő két külön személy, két lény még akkor is, ha a közöttük lévő szeretet (affinitás) olyan vágyat ébreszthet a szülőben, hogy a születés után továbbra is „egyek legyenek”. Szeretetünk csökkenése vagy túlzásai nélkül is megadhatjuk azonban a gyereknek, mint önálló lénynek saját fontosságát. Ezzel nem csökkentjük a szülő fontosságát és nem jön létre szeretethiány sem, de komolyan vesszük a gyermek önálló létezését.
Nem lehet túlszeretni?
A természetes kötődés a szülő és gyerek közötti különleges szeretet által fenntartott érzelmi összetartozás. Senki sem kétli ennek fontosságát. A kötődést azonban drámaivá is lehet tenni a gyereknél, ami például akkor üt majd vissza, ha éppen nem vagyunk a közelében. Ha nem hozol létre a természetesnél nagyobb kötődést, akkor a gyerek el tud téged engedni kisebb időtartamokra. Egyáltalán nem azt állítom, hogy a „gyereket túl lehet szeretni”. Az viszont igaz, hogy a szülői tudatosságot nem helyettesíti a szeretet.
Ezen a ponton fejezi majd be ennek olvasását az az olvasó, aki nem a tudatosan örömteli, hanem a rózsaszín gyereknevelés híve, mert az itt leírtak megemésztéséhez be kellene látni, hogy az élet nem egy nagy pozitív rózsaszínű léggömb, hanem dinamizmuson, változásokon, erőkön és ellenerőkön, rezgéseken és rezgések összefonódásán (érzelmek) alapuló mozgás, amíg a halál meg nem állítja – egy ideig.
A természetesnél nagyobb kötődés
Mi az a természetesnél nagyobb kötődés? A szeretetnek szinte csak egy, a gyerek irányába való megélése, túlzott aggódás, ami a gyerek által is érzékelhetően jelenik meg anya vagy apa érzelmeiben, szavaiban, de főleg hanghordozásában, valamint mozgásában, viselkedésében, gyerekhez való hozzáállásában. Többről szól ez, mint a gyerek iránti szeretetről. Ez a gyerekre való teljes rátelepedéssel jár. Nem az a baj ezzel, hogy többféle módon is kifejezésre jut az, hogy „ő az élet egyetlen értelme”, „mi lenne velünk, ha ő nem lenne” stb., hanem az, hogy ez túlzott lelki terhet ró a gyerekre és egyebek mellett azzal is járhat, hogyha ő más személyek (akár későbbi párja felé) vagy célok irányokban kötődést mutat, akkor úgy érezheti, hogy sérti szülei iránti kötődését.
A természetesnél nagyobb kötődés sérti a gyerek életének azt a magától értetődő folyamatát, hogy amint a felnőttkor felé halad, egyre több és több irányítást ragad magához annak érdekében, hogy végül mint felnőttnek saját kezében legyen élete irányítása.
Amely családban előfordul a természetesnél nagyobb kötődés, ott az egyik szülő ezt úgy élheti meg, hogy a párja, szinte minden szeretetét csak a gyerek irányában éli meg. Nem számít párkapcsolat, barátok, munkahely sem más dolog; a szülő rózsaszín felhőbe burkolja tudatosságát, ami így nem képes elérni a világban ettől még létező fontos realitásokat. Nemcsak anya teheti a természetesnél nagyobb kötődéssel túlérzékennyé a gyereket a szokatlanul hosszú közelségmegszűnésre, hanem apa is, bár a szülők közötti hagyományos munkamegosztás miatt nem ez a gyakoribb.
Távozás és érkezés
A „szeparációs szorongás” leggyakoribb forrása nem születési rendellenesség, nem a genetikai hozományon alapuló érzékenység, hanem az, hogy a szülő gyakran már a gyerek születését követő első naptól kezdve „azonnalisággal” és túlfűtött érzelemmel vegyes aggodalommal érzékenyebbé neveli a gyereket, mint amilyen a csöppség alapvető személyiségéből következne.
A kötődés mértéke azonban nemcsak „fekete-fehérrel” vagy „igen-nemmel” írható le. Nem kell tehát szélsőségesen rátelepedő, aggódó és „azonnali” szülőnek lenni ahhoz, hogy a gyermek nehezen tűrje a tőle való távolságot. Ha a gyerek amúgy jól ellenne a szülő nélkül pár percet, de mi minden alkalommal, amikor kiugrunk a konyhába, valamelyest aggodalommal átitatott hangon „nyugtatjuk” a gyereket, hogy hamarosan visszajövünk, akkor a gyerek megtanulja, hogy „van miért aggódni”.
Megnyugtató hangvételünk, természetesen higgadt szavaink kezdetben nem is annyira a jelentésükkel, hanem a hozzájuk csatlakoztatott dráma nélküli érzelmeinkkel csökkentik annak valószínűségét, hogy a gyerek stresszeljen amiatt, mert a szülő egy rövidebb időre kikerül a képből. Ha rohanva és aggódva érkezünk vissza hozzá, az az ellenkező üzenetet jelenti számára. Mind a távozásunk, mind a visszaérkezésünk befolyásolja azt, hogy gyermekünk végül mennyire lesz érzékeny a szokatlanul hosszú közelségmegszűnésre (vagy hagyományosan szeparációs szorongásra).
Érzelmek, érzékenység és dráma
Végül is mit érünk el, ha nem szoktatjuk drámához a gyereket? Azt, hogy nem tűnik számára szokatlannak egy távolságnövekedés. A stabil gyerek ott kezdődik, hogy kevesebb – általa megfejthetetlen – drámát kell átélnie vagy egyáltalán nem tapasztal ilyeneket.
Túlzás lenne ezt állítani, pedig sok igazság van benne, hogy a szülő aggodalmának mértéke és mennyisége jobban meghatározza a gyerek közelségmegszűnést tűrő képességét, mint a személyisége. Túlzás csak azért lenne, mert vannak születési rendellenességek, amikor a túlzott érzékenységnek nem a neveltetés a forrása.
Hogyan növelheted a „szeparációs szorongás” valószínűségét? Előre elnézést kérek tőled, ha lesz olyan, amiben magadra ismersz a következő felsorolásban. A közhiedelem számos logikusnak tűnő szokást ad át fiatal szülőknek. Ezektől nehéz szabadulni, mert ezek olyan „mindenki tudja, hogy így kell” dolgok és könnyen meglehet, hogy egész életedben egyetértettél ezekkel. Nem lesz könnyű elolvasni és utána a pokolba kívánni engem. Csak akkor olvasd el, ha legalább a rákövetkező bekezdést is elovlasod.
Rossz tanácsok
Íme az általánosan elfogadott rossz tanácsok, szándékosan túlzásokkal megfogalmazva: Aludj mindig együtt a gyerekkel, szoptasd meg a gyereket minden alkalommal, amikor felsír, hogy szinte nulla másodperc telhessen csak el az ő jelzése és a te reakciód között, szólj hozzá meglehetősen aggódó hangon, amint szüksége van valamire és vágj ehhez szomorú arcot kimagaslóan mély együttérzéssel, mutass szinte sírós ábrázatot amiatt, hogy nem tudod gyorsabban vagy tapintatosabban pelenkázni, mutass erős lelkifurdalást, ha kissé magára kellett hagynod és valahányszor másvalaki volt a gyerekkel egy ideig, mert el kellett menned otthonról, visszaérkezésed után mondogasd neki, hogy „Úgy hiányoztál!” és még kérdezgesd is: „Ugye hiányoztam?” Ez még csak ízelítő és nem is a teljes felsorolás.
Ha valaki úgy véli, hogy az előbbiek ellenkezője az érzéketlenség és a szeretetnélküliség, akkor fekete-fehérben gondolkodik és számára nem létezik majd megoldás a közelségmegszűnéssel létrehozott zaklatottságra. Számára marad a hit abban, hogy szeparációs szorongás márpedig minden gyereknél van és nem tehetünk semmit, hogy enyhítsük vagy legalább ne növeljük a gyerek közelségmegszűnéssel kapcsolatos érzékenységét. Ezt a hozzáállást úgy hívják, hogy felelőtlenség, mivel ez a nézőpont mindent a genetikára vagy a gyerekre hárít. Tisztelhetjük a gyerek testi, idegrendszeri adottságait, mint kiindulópontot, de ettől még nem kell feladni, hogy pedagógiával segítsünk neki.
Szeparációs szorongás csökkentése
Egy technika – és több is létezik, – a szokásos kis lépésekkel előre elven alapul és egy-két hét alatt érezhetően növeli azt az időt, amit a gyerek a szülő közelsége nélkül úgy visel el, hogy nem zaklatja fel magát. 6 hónapos kor előtt ne gyakorolj vele ilyesmit! Ez olyan, mint a bújócska. Eltűnsz egy kinyitott szekrényajtó mögött és ott vagy annyi ideig, amit a gyerek eddig is elviselt, ha távol voltál. Ez lehet akár csak két-három másodperc. Mielőtt eltűnsz mondhatod, hogy mindjárt jövök, mert ha nem is érti a gyerek 6 hónaposan, hozzászokik majd ahhoz, hogy ezeket a hangokat hallja, mielőtt anya eltűnik. Jól teszed, ha pozitív érzelemmel mondod, akár egészen vidám vagy mókás hangszínnel, mert pozitív érzelmekkel kiejtett mondandóval könnyebb a gyereknek együttműködni. Egy nap akár 3-4 ilyen kis gyakorlást is csinálhattok. Amikor egy eltűnésből visszaérkezel, jelezd jókedvűen vagy mókásan a gyereknek, hogy „Már itt is vagyok!”
Ne gyakorolj vele ilyesmit, ha a gyerek éhes, fáradt vagy álmos! Ha minden eltűnésnél növeled egy kicsivel az időtartamot, akárcsak pár másodperccel. Ez edzi a gyereket. Gyakorold az eltűnést és előkerülést mókásan és egyre növekvő időtartamban! Előfordulhatnak visszaesések, tehát olyan, hogy tegnap már 2 percig el volt nélküled, ma pedig csak másfél percet bírt ki. Semmi baj, ilyenkor a következő gyakorlásnál csak addig tűnj el, ameddig az előző alkalommal hívás (nyöszörgés vagy sírás) nélkül kibírta. Sok gyereknél két-három hét alatt már több perccel előrébb lesztek.
Utószó
Még egyszer elnézést kérek, ha úgy érzed, hogy kissé kihúztam a talajt alólad azzal, hogy eddigi stabil tudásoddal nem párhuzamos egy része annak, amit itt olvastál. Már így is hosszabban írtam, mint illett volna, ezért nem fogalmazok meg több indoklást annak ellenére, hogy pontosan tudom, mivel próbálják majd meg cáfolni mindezeket: negyedik trimeszter, kötődés, „válaszkész” nevelés, stb.
Novák Ferenc
Megosztom a Facebook-on
FELIRATKOZOM a Gyereknevelési Levelekre
Szeparációs szorongás – rövid gyereknevelési videó
