Alcím: Gyere le a sakktábláról!
Magyarország 10.000.000 pedagógus hazája. Pedagógusnap van, és emiatt sem illő ez a gúnyolódás, mégis elmondható, hogy az oktatás és nevelés az a téma, amihez még a focinál is többen értenek. Ennek ellenére vagy éppen ezért, nem célom igazságot tenni annyi különféle vélemény között.
Bár elsősorban tanárokhoz, óvónőkhöz és tanítókhoz szólok, szülők számára fogalmazva is lenne értelme. Arra szeretném ugyanis rávenni akár ismeretlenül is pedagógus kollégáimat, hogy jöjjenek le a sakktábláról! Közben kiderül majd az is, mi ez a rejtélyes sakktábla, ami miatt olyan sokan boldogtalanok.
Azt, hogy a pedagógiához mennyire sokan értenek, könnyen lemérheted, ha írsz bármilyen Facebook csoportba egy bejegyzést tanár-szülő-diák témáról, és néhány higgadt hozzászólás mellett hamarosan a legszélsőségesebb megnyilvánulásokat is megkapod. Persze ez valójában annyit jelent, hogy mindenkinek összegyűlt valamennyi tapasztalata és keletkezett ezzel kapcsolatban jócskán érzelme is. Főleg az érzelmek miatt olyan élő téma az iskolai vagy óvodai nevelés és oktatás.
Pedagógus a sakktáblán
Tanári karoknak gyakran szolgálok egy előadással, ami – szemben a kiégéssel – tanárok motivációjáról szól, mert ezt néhány év a pályán igencsak koptatni tudja. Használok az előadáshoz egy könnyed prezentációt, amiben van egy kép egy sakktábláról. Azon van néhány figura, és az egyik ábrán egy gyalog bekarikázva, hogy legyen mondjuk ő egy tanár. Kissé szerencsétlen, hogy népiesen mondva éppen egy parasztot jelöltem meg erre a célra, de a hallgatóság némi öniróniával csak nevetni szokott ezen.
Ha megkérdezem őket, hogy melyik másik figura lennél, akkor adódik persze a királynő is, de a társadalmi megbecsültséget illetően helyén valónak szokták találni, hogy a nemzet napszámosaihoz jobban illik a gyalog. Ezt nem azért írom, mintha helyesnek tartanám ezt a besorolást!
A sakktáblát, ami jelképezhet egy iskolát, óvodát, vagy akár az oktatás egész rendszerét is, a rajta lévő figurák elég gyakran harcmezőnek élik meg. Ott van a táblán a szülő, aki készséggel segít, de ott van egy másik szülő, aki leordítja a tanár vagy az óvónő fejét bármilyen apró nézetkülönbség esetén is. Ott van a táblán az iskola igazgató, a külső felügyelő szervek is, és bárki akit Te, mint pedagógus úgy tekintesz, hogy része a kicsi vagy nagy oktatási játszmának.
Ahogyan csak veszíteni lehet
Az a kérdés azonban, hogy melyik bábú lennél a sakktáblán, beugratós. A táblán ugyanis mindenki bábú. A játékosok a tábla mellett vagy néha még távolabb is vannak, ők a játékosok, ők játszanak, ők irányítanak. Ezért szoktam arra kérni pedagógus társaimat, hogy ahhoz, hogy ne égjenek ki a pályán túl hamar, jöjjenek le a sakktábláról. Az előadás többi része ennek gyakorlatáról szól, mert „Könnyű azt mondani, de hogyan csináljuk?”
Másfél órányi előadást nem helyettesít 3 papírlap terjedelmű írás, ezért marad majd hiányérzeted soraim végén, de nem hagylak teljesen válaszok nélkül.
Bejön hozzád az iskolába mérges apuka, és lobog a hajad abban a szélben, amit a belőle kiáramló düh létrehoz. Ha két lábbal a sakktáblán állsz, akkor elvisz a légáram, mert a sakktábla mezői simára kopottak, csúsznak. A megoldás az, hogy legalább fél lábbal a táblán kívül kell állni. Egy olyan táblán ugyanis, ahol mindenki feszült, ott mindenki vesztes is egyben.
Csak emlékezz vissza! Ha ingerültséggel küldtél el valakit a fenébe, aki előzőleg ingerültséggel támadt rád, akkor jól érezted magad utána? Talán elsunnyogott onnan, talán sikerült dühösebbnek vagy hangosabbnak lenned, de győztesnek érezted-e magad? Ugye nem. A másik esetben ugyanez a helyzet: Tudod mennyi ideig zaklatott még saját dühe miatt az a szülő, aki ordítva „legyőz” egy tanárt vagy óvónőt? Hazamegy, és még sokáig nem csillapodik, az sem vigasz számára, hogy „Jól megmondtam neki!”
Őrült világ az, amiben a másikkal való együttműködés helyett, az ő földbe döngölésétől, mindenáron való legyőzésétől várjuk saját örömünket.
Behódol az iskola
Ha behódoltál, és azt mondtad neki fáradtan, hogy igaza van kedves anyuka, akkor talán megúsztad csöndben vagy ezzel csak olajat öntöttél a tűzre? Akárhogyan is történt, egyik esetben sem érzeted magad egyszerre győztesnek és jól. Ez azért van, mert ezen a sakktáblán mindenki bábu, és mindenki veszít. A játékosok, akik győzhetnek, ők a tábla mellett vannak, nem a táblán.
Könnyű dolga volt Arisztotelésznek. Csak sétálgatott a szőlőlugasban a hamarosan „naggyá vált” Sándorral, aki eközben magába szívta a számára szükséges tudást, amivel azután elhelyezte magát a történelem lapjain. Egy ilyen óra után Sándor boldogan szalad az anyjához, mivel ma is több lett azzal, amit így, erőltetés nélkül tanult. A ma tanárától a „modern” oktatás rendszere (nem csak Magyarországon) elvárja, hogy lexikont csináljon tanítványaiból.
Az a téma, hogy mennyit és mit kellene tanulni, egy sokszorosan lerágott csont. Amiért éppen csak említem, az az, hogy a „lexikon” ez az „apróság”, mennyi bajnak forrása. Nem kenhető erre az oktatás minden baja. A szülő, a tanár, az igazgató és mindenki más a pályán egy olyan társadalom része is egyben, amiben torz értékrendek, mesterséges és felesleges teljesítménykényszerek növelik a feszültséget. Élni, és csodálni a szépet másokban és magunkban, a természetben és bármiben, bárkiben, amiben és akiben még te szeretnéd, nos …, ez ebben a korban a „divatos trendek” szerint elavult életfilozófia.
Mennyi sikertelenségnek, mennyi kudarcnak kell még megszületnie a gyerek, a pedagógus és a szülő oldalán is, amíg valami felelősen gondolkodó vezető ki meri mondani, hogy pokolba az anyagoknak ezzel a mennyiségével? (Nem mintha ez egyedül mindent megoldana.)
Neveljünk, oktassunk inkább boldog gyerekeket, akik a felnőttkor felé haladva nem azt élik meg, hogy ők kevesek, buták, gyengék és általában véve nem elég jók. Ismertél olyan gyereket aki ötös tanuló volt …., és még ő is úgy látta, hogy nem elég jó. Amit tanítunk, az annyit ér, amennyi abból közvetlenül vagy áttételesen, de ténylegesen hozzájárul a gyerek, a majdani felnőtt túléléséhez, miközben nem alakítja ki benne már gyerekkorban azt a téves elképzelést, hogy „én buta vagyok”. (Az „annyi”, az valóban szubjektív, nekem nem feladatom megmondani a mértékét, Te viszont érezheted.)
Pedagógus, gyere le a sakktábláról!
Amikor negatív érzelemre negatív érzelem a válasz, mindig veszítünk, és mindkét fél veszít.
Az, hogy gyere le a sakktábláról, nem azt jelenti, hogy hagyd ott a pályát. Legalább egy lábbal lépj a tábla mellé, és onnan szemléld ezt az egészet. Válj játékossá! Akárcsak egy háborúban: a bábu nekimegy annak, aki ellen küldik, a játékosnak azonban joga van dönteni. Jön egy szülő (vagy, ha mint szülő olvasod ezt, akkor jön egy tanár), és megmagyarázza neked, hogy teljesen rosszul látsz valamilyen dolgot.
Nézd meg, hátha van ebben egy olyan rész, amiben tényleg igaza van. Adj neki igazat legalább abban a kis részben. Hagyd abba, hogy győztesen távozz, és akkor győzni fogsz – már ha valakinek ez olyan fontos. Ha a földbe döngölöd a másikat, te is ott leszel vele a sárban. A saját energiádat pazarlod mindkettőtök legyőzésére. Nem kéri senki, hogy elvtelenül hunyászkodj meg, és adj igazat másnak olyasmiben, ami számodra nyilvánvalóan nem igaz.
Milyen megoldás az, ami nem a mindenáron való győzelmi elvárásból, és nem is az elvtelen meghunyászkodásból származik? Egy ilyen megoldás belőled, tőled jön. Ennek nem a másoknak való megfelelni akarás, és nem is mások legyőzésének szándéka a forrása. Ennek te vagy a forrása. Ehhez csak el kell engedni azt a maximalizmust, hogy mindig igazunknak kellene lenni vagy mindig győznünk kellene.
Nem nagy luxus: miközben törekszünk, hogy a legjobban menjenek a dolgok, mégis megengedjük másoknak és magunknak is, hogy tévedjünk, s amikor így történik, azt mégsem tekintjük az illetőt vagy magunkat teljesen leértékelő dolognak.
Pedagógusnap alkalmából
Persze, hogy nem rózsaszínű minden egy iskolában és környékén! Erre intézménytől és az ország térségétől függően azt is mondhatod, hogy „Minden? Nálunk semmi sem az!”
Ha azonban megengedjük másoknak, hogy másként lássanak dolgokat, s ezért ritkábban jövünk ki a sodrunkból, és legtöbbször megőrizzük nyugodt alapállásunkat, akkor másokat és magunkat is élni hagyjuk.
Élő előadásaimban jó sok kommunikációs példával szoktam gyakorlatiasabbá tenni, hogyan jöhetünk le a sakktábláról akkor is, amikor a kritikus helyzet szinte visszarángat a táblára. Elnézést kérek, hogy erre itt nem volt lehetőség. Az biztos, hogy nem megy rögtön és elsőre. Sok a reláció: pedagógus-szülő helyzet, tanár-tanár konfliktus, pedagógus-diák helyzet, óvónő-gyerek, pedagógus-intézményvezető.
Gyakorolni kell. Néha majd nem sikerül. Ha viszont kitartó vagy, figyelsz és észreveszed azt, amikor egy negatív érzelmekkel teli helyzet felé sodródsz, s ilyenkor megkérdezed magadtól, hogy méltó-e hozzád így játszani a „játszmát”, valamint ha ilyenkor átéled, hogy a másik személy valószínűleg nagyon fontos saját magának, és biztosan azon erőlködik, hogy igaza legyen, akkor valamilyen mértékben már lent is vagy a tábláról, hiszen te ekkor már a táblánál jóval nagyobb térből szemléled a helyzetet, s ugyanebben a mértékben nem leszel egy rendszer elnehezült bábja, hanem inkább játékos leszel és könnyed maradsz. Sok sikert kívánok hozzá!
Barátsággal:
Novák Ferenc
tanár
Megosztom a Facebook-on