„A tanár dolga, hogy megnevelje!” – mondja a szülő, míg egy másik kikéri magának: „Az én gyerekemet, csak ne nevelje más, még a pedagógus se!”
Ezen a ponton a pedagógus akár fel is adhatná, mert nehéz megfelelni két ilyen ellentétes óhajnak. Szerencsére azonban hozzászokott már ennél nagyobb ellentmondásokhoz is. Túlélt már hiányos és ellentmondó tananyagokat, „van könyv, de még sincs”, „azt tanítsd, de mégse” helyzeteket is. Akkor pedig jön anyuka, és azt mondja hogy „neveled meg a gyereket, de mégsem”.
Akkor most verjünk éket szülők és pedagógusok közé, amivel már amúgy is sokan próbálkoznak – sajnos sikerrel – jó ideje? Nem! Több helyen is megpróbálkoztam már az ellenkezőjével, mert a diáknak és az óvodásnak is az lenne jó, ha inkább célszerű együttműködés lenne diákok, szülők és pedagógusok között. Kétféle szülői elképzelés azonban megér egy kis odafigyelést.
„Az én gyerekemet ne nevelje más!”
Szerencsére ilyet kevesen mondanak. A jobbik esetben ez csak azt jelenti, hogy a szülő azt szeretné, ha gyermeke a család értékrendjét követné, és ez az óhaja érthető is. A pedagógus azonban sincs könnyű helyzetben az ő elvárásával, mert szinte minden, amit az iskolában tanulhat a gyerek, valamilyen szempontból értékeket képvisel.
Ezek az értékek vagy egybe esnek a családéval vagy nem. A humán tudományok tipikusan ilyenek, azonban még a műszaki tárgyak is hordozzák annak a veszélyét, hogy a család nem lelkesedik azért, amit mondjuk egy fizikus felfedezett. Lehetséges például, hogy egy környezetvédelemért lelkesedő szülő nem örül annak, ha a tanár az elektromos autózást dicséri, mert az elektromosságot nagyrészt még ma is környezetszennyező módon állítják elő. (Ez csak egy példa, és nem megyünk bele az igazságtartalmába.)
Akad, aki nem érti, mi a nevelés
Rosszabb esetben viszont annak a szülőnek, aki hevesen csak azt képviseli, hogy „Az én gyerekemet ne nevelje más!”, halvány fogalma sincs a nevelésről. Nem nagy bátorság leírnom ezt, mert ez az anyuka vagy apuka sohasem olvasna a gyereknevelésről.
Ő nem ugyanaz a szülő, mint akiről az előbb szó volt, s akinek elvei vannak. Miért mondja emez, hogy „ne nevelje más”? Mert kizárólag fegyelmezést vagy büntetést ért nevelésen. Fogalma sincs erről:
Leginkább saját magatartásunkkal (viselkedés, tettek), és nézőpontok megosztásával, valamint ezekről való közös elmélkedéssel, kiértékeléssel, valamint gyakorlással nevelünk.
Bármilyen tantárgy is nézőpontok halmaza. Az ismeretek felfedezőié, megalkotóié és finomítóié. A pedagógus és a szülő lenne a legfontosabb nézőpont megosztó az életünkben, legalábbis addig, amíg még léteznek oktatási rendszerek, és nem lesz az ismeretek megosztása végleg a robotizálás és automatika fogja. Ennek hatásai már ma is látszanak.
Tehetünk érte valamit?
Tehetünk-e valamit azért a szülőért, aki szerint a nevelés csak fegyelmezés? Egyáltalán kell-e érte tennünk valamit? Előírás nincs rá, és ha beavatkozunk, akkor könnyen megkaphatjuk mi is, hogy nem a mi dolgunk, akár mint egy másik szülő, akár mint óvónő vagy tanár próbálunk hatni rá.
Az ő gyereke azonban ugyanebben a társadalomban hat majd így vagy úgy. A mi, és a mi gyerekeink életét keseríti majd meg önhibáján kívül. Amíg országos döntésekre jogosított személyek rá nem jönnek, hogy gyereknevelési ismereteket már középiskolai korban kellene oktatni, mert belőlük lesznek a holnap anyukái és apukái, addgi csak személyesen vállalhatunk felelősséget más szülőkért.
Mindent jobban tud?
Nem ebben a pár sorban fogjuk megoldani, de akár szülők vagyunk, akár pedagógusok (vagy mindkettő), az első még a „felnőtt-nevelésben” is a saját példamutató magatartásunk. Amúgy még egy „mindent jobban tud” típusú szülővel is megoszthatók sikeres gyereknevelési technikák. Csak említsd meg neki, ami nálatok működött. Mesélj arról, hogyan hatott a gyerekre, vagy mi változott. Ne mondd neki, hogy tegyen így vagy úgy, hiszen „ő mindent jobban tud”.
Csak említs meg neki valami sikereset, és hagyd rá a többit. Meglehet, hogy naivnak lát majd téged, vagy kinevet, de még le is hülyézhet. Eljöhet az idő azonban, amikor pontosan az a nézőpont és az abból származtatott gyakorlat lesz hasznára, amit megosztottál vele. Azt mondod, hogy ismersz ilyen szülőt, de nagyon makacs? Kerülhet olyan nehéz helyzetbe a gyerekkel, amikor fel kell adnia a makacsságot, ha jót akar neki, és ekkor muszáj lesz emlékezni arra, amit mondtál neki.
A tanár dolga, hogy „megnevelje”?
Ugye látszik, hogy a cím ellenére mindez nem csak tanároknak szól?
Nem a pedagógus és a gondolkodó szülők között van szakadék, hanem a gyerekeikkel törődő és nem törődő szülők között, de még ott sem kellene lennie.
Vannak szülők, akik szerint „arra való az iskola, hogy megnevelje”. Bizonyos mértékig érthető az elvárásuk abból a szempontból, hogy szakemberként tekintenek a pedagógusra, de a szülői felelősségvállalást nem helyettesíti egy óvoda vagy iskola. Az iskola sokat adhat hozzá a neveléshez tudással és példamutatással is, de ehhez másfajta iskolák kellenek, nem a mi hagyományos lexikális alapú porosz maradványaink, amelyekben még így is lelkes pedagógusok próbálnak meg az ellenkező irányú rendszerszintű szisztémával szemben is humánus nevelést, oktatást folytatni. Ha valaki látott már „másféle” tanárt, az nem változtat a többség elkötelezett hozzáállásán.
A tanár és szülő között létrehozott frontvonal mesterséges, és legalább harminc-negyven éve építik. Jó lenne, ha minél többen mindkét oldalon rájönnének, hogy lebontható. Ehhez persze a pedagógusokkal szembeállított szülőkkel is kezdeni kell valamit.
Meglehet, hogy ők nagyrészt ugyanazok, akik szerint „Az én gyerekemet ne nevelje más, mert én büntetem.”, és azok, akik szerint „Arra való az iskola, hogy megnevelje, nekem pedig semmi dolgom ezzel”. Ha így van, még az sem elég ok az általánosításra, mert közülük sokan nem is rossz szándékúak, csak túl sok híradót vagy a közösségi média megosztást néztek ahelyett, hogy végiggondolták volna, hogy eddigi életük 30-50 tanárából a többség igen lelkes ember volt.
Novák Ferenc
társ a nevelésben
Megosztom a Facebook-on
FELIRATKOZOM a Gyereknevelési Levelekre
