Két szülő, de egy nevelés

Jó esetben a gyerekek két szülő mellett nőnek fel egy családban, emiatt azonban alapvetően két gyereknevelési behatás éri őket. Attól függően azonban, hogy a szülők mennyire látják másképp a dolgokat, előfordul, hogy vita van közöttük a nevelésről. Mit tehetnek a szülők, ha eltérő az elképzelésük gyerekük nevelésének hétköznapi helyzeteiben?

Egyet nem értés a gyereknevelésben

Az anya és apa közötti vita előfordulhat a mindennapokban, de ez kihathat a gyerek nevelkedésére negatívan, ha a vitát nem zárja le megnyugtató megegyezés. Itt vitán eltérő nézőpontok indulatok nélküli ütköztetését értjük, nem pedig „tányérok röptetését a padló felé”.

Mivel sokféle stabil párkapcsolatot láttam már, ezért meg tudom erősíteni, hogy nem kell feltétlenül egyformának, hasonló érdeklődésűnek, azonos gondolkodásúnak lennie egy párnak ahhoz, hogy sikeres és boldog házasságuk legyen. A fordítottja, amikor tehát hasonló érdeklődésűek, sok előnyt rejt, de valamennyi nézetkülönbség még ekkor is van.

Ahhoz, hogy eredeti témánknál maradhassunk, most nem megyünk bele egy sikeres párkapcsolat titkaiba, s ezt a hasonlóság-különbözőség dolgot csak azért hozom fel, mert azok a párok, akik eléggé hasonlóan vélekednek a gyerekneveléssel kapcsolatban, ritkán okoznak feldolgozhatatlan meglepetést a gyereküknek.

A szülők egyetértése pozitívan hat a gyerekre, mert kiszámíthatóvá, és ezzel biztonságossá teszi számára a családi környezetet. A gyerek odaszalad valamilyen kérdéssel anyához, és körülbelül ugyanazt a választ kapja, mint ha apától kapta volna.

Eltérő válaszok, más megoldások

Minden családban előfordul azonban, hogy anya és apa, nem úgy reagál egy kérdésre vagy a gyerek valamilyen viselkedésére, mint a másik. Ezt a gyerekek néha ki is használják. Megfigyelik például, hogy milyen kérések elbírálásában melyik szülő az engedékenyebb, s azután igyekeznek olyankor kérni, amikor csak a „megfelelő” szülő van jelen.

Bármit is válaszolsz, mint szülő a gyerek kérdésére, azzal valamilyen mértékben felelős leszel a válaszod következményeivel kapcsolatban. Ha elengeded őt valahová, ahová kéredzkedett, akkor valamilyen mértékben te is viseled ennek a következményét, akár jól, akár balul sül el a dolog. Az az érdekes, hogy a gyerek hibáztató pillantásai is téged terhelnek majd, ha nem engeded el.

Ez a természetes felelősség túl sok teher néhány szülő számára, ezért vannak, akik nem szeretnek „komoly kérdésekben” dönteni, hanem inkább a párjukra hagyják a választ. Én azt kívánom mindenkinek, hogy tapasztalja meg, hogy dönteni, válaszolni jó, de el tudom fogadni azt is, ha valaki inkább a másikra hagyja. A gyerek és a házasság számára is tehertétel viszont az, amikor az a szülő, aki nem hajlandó dönteni, utána a párját hibáztatja akkor, amikor később szerencsétlennek tűnik már a döntése.

Olyan valakinek, aki jellemzően nem dönt, ne hagyjuk, hogy utólag kétségbe vonja a döntésünk helyességét, mert az rosszat tesz a gyereknek és a házasságnak is!

Árt-e a gyereknek a szülők vitája?

Vannak persze olyan családok, melyekben anyának és apának is határozott véleménye van a dolgokról, s ezek néha vagy gyakran eltérnek. Ilyenkor könnyen létrejöhet olyan kényes helyzet, amikor együtt vannak a szülők és a gyerekek, s valamelyik gyerek megkérdez valamit, mondjuk valami gyakori kérdést, hogy „Ma fent lehetnék-e egy órával tovább?”

Ha anya válasza az, hogy „nem”, apáé pedig azt, hogy „persze”, akkor hogyan tovább? Az nyilvánvaló, hogy a két eltérő válaszból ki kell munkálni a gyerek számára valami egységes választ. Nincs azzal semmi baj, ha a gyerek előtt beszélitek meg, hogy melyikőtöknek miért éppen az a válasza. Gond akkor van, ha a szülők ilyenkor felesleges érzelmeket, indulatokat visznek a beszélgetésbe. A gyereknek ilyenkor csökken a biztonságérzete.

Eltérő válaszok alkalmával a szülők is jobban járnak, ha kifejtik a másiknak, hogy miért éppen az a válaszuk. Adjatok több információt egymásnak, mert néha csak azért különböző válasz, mert a döntésünk alapjaként nem ugyanazokat a dolgokat vesszük figyelembe.

Esetünkben lehet, hogy apa csak elfelejtkezett a másnapi kirándulásról, ami miatt mindenkinek két órával hamarabb kell felébrednie, mint a megszokott időpont. Ekkor anya emlékezteti őt a másnapi programra, s ha így már ugyanazokat a dolgokat veszik figyelembe, akkor könnyen jutnak ugyanarra a következtetésre.

Szülők teljesen más véleményen

A felesleges drámák nélküli, józan vita egyáltalán nincs a gyerek kárára, még akkor sem, ha ő tanúja a megbeszélésnek. Amikor jelen van, akkor legalább ő is elmondhatja a nézőpontját, ami további adalék lehet a válasz vagy döntés végeredményéhez. Lehetnek persze olyan témák, amelyek megvitatása nem való a gyerek elé, mert már a téma alapjául szolgáló információk is felzaklatnák.

Mit tehettek, mint szülők, ha teljesen más véleményen vagytok egy a gyereket érintő kérdésben? Tetézzük meg ezt még azzal, hogy egyikőtök sem az a visszahúzódó jellem. Elmondtatok minden érvet a párotoknak, ő is megosztott veletek minden szempontot, amire saját válaszát vagy döntését alapozza, és mégsem jutottatok egységes álláspontra.

Ilyenkor kell igazán felnőttnek lenni, de legalább egy járható út még ekkor is marad. Talán van más is, de ez működik:

Bízz meg a másikban, és „állj be egy döntés mögé”.

Az világos, hogy megbízol a saját tisztánlátásodban. Most viszont ott tartotok, hogy van két szilárd, össze nem egyeztethető álláspont, s innen az vezet ki, ha feltételezed, hogy a másik döntése is lehet célravezető.

Beállunk a másik mögé

Nem azt mondom, hogy általában, rendszeresen rendeld magad alá a párodnak. Ha viszont a fenti helyzet áll elő egy nevelési témában, akkor valamelyikőtöknek valami olyasmit kell mondania a másiknak, hogy „édesem, bár én teljesen másképp látom, de most azt az utat választjuk, amit te javasoltál”. Amikor ezt kimondja, akkor onnan kezdve be kell állnia a másik döntése mögé, és érdemes azon lennie, hogy azon a módon, abban az irányban sikerüljenek a dolgok.

Miért működik ez? Mert egy cél felé fordultok, egy irányban működtök. Ha a másik ilyenkor továbbra is a fenntartásait hangoztatja, akkor folyamatosan az ellen „dolgozik”, hogy sikerüljön.

Tegyük fel, hogy maradtak fenntartásaid, de engedted, hogy legyen most úgy, ahogyan a másik tartotta jónak. Még ebben az esetben is érdemesebb támogatni a másik megoldását, mert így legalább részt veszel a folyamatban, ezzel akár jó irányba fordíthat dolgokat menet közben, vagy legalább károkat enyhíthet, ha úgy adódna.

Sajnos, egy gyengébb házasságra jellemzőbb, hogy ilyenkor az, aki „engedett”, elkezd azon munkálkodni, hogy ne legyen sikeres az, ahogyan a másik miatt alakulnak a dolgok. Ezek az emberek sajnos elfelejtik, hogy amikor egy családban valaki vagy valakik sikert érnek el, azzal az egész család nyer. Ugyanúgy, ahogyan egy kézilabda csapatban a gyúró is nyer, pedig pályán sincsen, de munkájával része van az elért sikerben.

Kiegyensúlyozás

Ha a párod állandóan azt akarja, hogy mindig minden úgy történjen, ahogyan ő szeretné, és ő sohasem állna be a Te döntésed mögé, akkor az egyszerűen csak nem egyenrangú párkapcsolat. A nevelés témájától messzire vezetne, ha most nekifognék ennek a boncolgatásának, bár párkapcsolati szemináriumokon megválaszolom az ilyen kérdést, hogy mit tehet az, aki annyira alárendelt.

Visszatérve a gyerekneveléshez; az optimális az, ha a szülők ki tudnak találni egy közös álláspontot, és együtt tudják azt képviselni a gyakorlatban. Amikor ez nem megy, akkor jól teszik, ha kiegyensúlyozva egymást, egyszer az egyik áll be a másik döntése mögé, másszor pedig a másik emezé mögé. Így amikor siker van, akkor mindenki részese a sikernek.

Egy dolgot kell tudnia megállnia annak, aki beáll a másik döntése mögé. Utólag, ha a gyakorlatban sikertelen lenne az az út, az a megoldás, az a döntés, akkor ne kezdje el hibáztatni a másikat, és azt hangoztatni, hogy én megmondtam előre, hogyan kellett volna, mert amikor együtt csinálunk valamit, akkor együtt tévedhetünk, vagy együtt lehet igazunk.

Az ugye nyilvánvaló és elemi, hogy egy a gyerekről szóló szülői válasz, megoldás, döntés lényege nem az, hogy mint szülő elmondhatjuk-e a végén, hogy igazunk volt, hanem az, hogy a gyerek szempontjából a legjobb megoldásokat találjuk, hogy minél inkább az ő fejlődése és boldogsága irányában haladjanak a dolgok.