Dacos gyerek, aki mindent kiköp, kiönt, ledob, és a szülőt bosszantja? Gyereknevelési válaszok gyereknevelésre. Anyuka kérdezi.

Dackorszak inspirálta egy anyuka levelét, de sok szülő átél hasonló nehézségeket, és úgy minősíti csemetéjét, hogy dacos gyerek. Elsőre azt hihetnéd, hogy amiről itt szó lesz, csak akkor érdekes, ha a Te gyereked is közel van a három éves kor betöltéséhez, de hamarosan kiderül, hogy ha még nem nőtt fel a gyerek, akkor akárhány éves is most, a válaszok hasznodra lesznek. Nevek említése nélkül idézek leveléből:

„A problémák nem új keletűek, mindig is akaratos volt, nehéz meggyőzni. A játékok és egyéb tárgyak dobálása már nagyon régóta probléma. Próbáltuk ráhagyással, szép szóval, hangosan…, de a helyzet semmit nem változik. Amit még csinálni szokott és nagyon zavaró: Sokszor köpköd. Kiköpi a vizet, csak úgy köpköd az utcán vagy reggelinél a kakaót, van, hogy a kanapéra vagy a szőnyegre. Kiönti az ételt, a vizet.

Szépen iszik már pohárból, de a mai napig flakonból kap inni itthon, mert akár hányszor pohárból adunk neki, kiborítja. Útközben ahova szintén viszek magammal vizet, ha a kezébe adom, legtöbbször kiborítja, kiköpi. Csapkodja két kézzel a tükröt vagy nekigurítja az autót erőből. Összeköpködi a tükröt. Kidobál mindent az ablakon ha nyitva van vagy az erkélyen. Ledobálja a földre a játékokat is (autókat, színes ceruzát, puzzle-t, könyvet, ami épp a kezébe kerül). Akkor is ez történik, ha ott ülünk vele és együtt játszunk.

Ha az apukája telefonál, akkor kiabál, hiába vagyok ott vele és mondom neki, hogy nem szabad. A lépcsőházban is kiabálni szokott.

Mikor feljövünk a sétálásból kézmosás előtt, lenyalja a tenyerét, nem tudom ez honnan jött neki. … A fürdésnél szintén a legtöbb esetben kifröcsköli a vizet (odanyomja a tenyerét a csaphoz). Tiltás esetén mindenre rákontráz és még jobban csinálja. Ha szépen mondom neki, van, hogy kinevet, de legtöbb esetben nem érdekli.

Odacsukja a kezem a fiókhoz vagy a szárítóhoz. Hiába mondom neki, hogy fáj ha, megnyomja a cicimet, legközelebb ugyan úgy megcsinálja. Nem játszik el egyedül vagy csak nagyon rövid ideig.”

Így írt az anyuka!

A szülők sok mindent jól csinálnak

A szülő több, egymáshoz közel álló problémát sorolt fel. Nem írtam ide mindent, de annyit elmondhatok, hogy a leveléből láttam, hogy a férjével türelmes „csapatot” alkotnak a nevelésben, és egyébként jól feltalálják magukat, csak az előbb felolvasott problémákra még nincs jó megoldásuk. Az anyuka által említett kulacs amúgy gyakorlatias megoldás annak a bosszúságnak a megoldására, ami a rendszeresen kiborított poharat illeti.

Ez és a többi probléma nagyjából ugyanarról a tőről fakad, ezért előbb arról lesz szó, ami ezekben közös.

Már megint „dackorszak”?

A gyerekek két és három év közötti időszakát elég szerencsétlen módon dackorszaknak nevezték el, mert a szülő azt tapasztalja, hogy a gyerek sok mindent nem akar csinálni, vagy sokszor pontosan fordítva csinálja a dolgokat, mint ahogyan a szülő szeretné.

Azért írom, hogy szerencsétlen módon, mert a szó, hogy valaki dacos gyerek lenne, azt sejteti, mintha a gyerek másokkal szemben direkt másképp tenne dolgokat, szinte azok bosszantására. Erről egy kicsit bővebben írtam a Hiszti címmel, amit javaslok is elolvasásra.

A dackorszak szóval az még a baj, hogy a felnőtt szemszögéből nézi a helyzetet. Bármilyen nevelési témát érdemesebb elsősorban a gyerek oldaláról nézni, ha már egyszer nála szeretne a szülő elérni valamit neveléssel.

Nem dacos gyerek ő, hanem önállósodási törekvései vannak. Erre páran legyintenek: “Nekem mindegy, hogyan hívjuk.” A gyerek a felnőttkorig folyamatosan növeli önállóságát, de van két jelentős szakasz az önállósodási törekvéseiben. Ezek közül az első másfél és három éves kor közé tehető, a második önállósodási korszak kissé hosszabb, mert az maga a tinédzser kor.

Az első önállósodási korszak

Az első önállósodási korszak általában elég meglepő a szülőnek, aki az első gyerekével éli ezt át, mert érthetetlennek tűnik számára, hogy a gyerek miért tesz direkt ellenére, az ő szándékaikkal szemben, pedig ők szeretik őt, megértőek és türelmesek vele, és általában igyekeznek a kedvére tenni. Mint szülő így élhetjük, át a gyerek oldaláról más a helyzet:

A gyerek nem a szülő ellen tesz, hanem saját önállósodása irányában próbálkozik.

Az, hogy a gyerek nem csinál valamit vagy mást csinál, az nem valami hobbi a részéről, ő csak önállóbb szeretne lenni. Próbálgatja az akaratát. Az viszont igaz, hogy ahhoz, hogy így tegyen néha szembe kerül anya és apa akaratával. A szülőt általában nem vigasztalja az, hogy én a gyerek oldalát képviselő nézőpontot hangsúlyozom. Ő mégiscsak azt tapasztalja, hogy a gyerek folyamatosan másképp csinál dolgokat, mint ahogyan helyes lenne, illő lenne, megszokott lenne. Mégis, annak érdekében, hogy mint szülő ne hozzunk létre magunkban szembenállást a gyerekkel, nagyon fontos, hogy a gyerek oldaláról lássuk a dolgot. Ha erre képesek leszünk, akkor sokkal könnyebb megélnünk a “dackorszak” felé haladó gyerek viselkedését, elviselnünk a sok „nem”-et, és nyugalommal tűrnünk az „azért sem”-eket.

Amit szinte minden szülő használ

A legtöbb szülő ismeri a megoldást arra, ha a gyerek direkt eltör, lever, elront dolgokat. Ebben a időszakban a felnőtt nem hagy elől olyan tárgyakat, amelyek valamiért nagyon fontosak számára. Ezek ugyanis munkaeszközök vagy törékenyek, értékesek, veszélyesek. Az anyuka leveléből kitűnt, hogy ezeket az óvintézkedéseket ők is megtették. Nekem nem is erre kell válaszolnom, hanem arra, hogy mi legyen azokkal a dolgokkal, amelyeket nem lehet eltenni. Tányér ugyanis lesz a gyerek előtt, valamiből inni fog a gyerek, és a fürdőkádat sem csomagolhatjuk el, hogy a gyerek ne spriccelje ki direkt a vizet a fürdőszoba padlójára.

Dackorszak - A gyerek szándékosan másképp csinál vagy elront dolgokat?

Mielőtt rátérek a válasz második felére, összefoglalom, hogy a válaszom első fele az volt, hogy a szülők jól teszik ha nézőpontot váltanak. Ne gondolják úgy, hogy a “dacos gyerek” vagy éppen a dackorszak ellenük van, még akkor sem, ha cselekvései ezt mutatják. Ez a nézőpont azért is fontos, mert ha anya és apa innen nézi a dolgokat, akkor jobban megkímélik saját idegeiket és tovább bírják majd türelemmel is, de leginkább azért, mert higgadt fejjel sokkal jobb válaszokat, megoldásokat adhatnak a gyerek váratlan reakcióira.

Dacos gyerek és a válasz második fele

Ennek az egész problémakörnek a kulcsa a reakció. Hogyan méri le a gyerek azt, hogy mennyire sikeres az önállósodási folyamatában? Erre valami cinikus ember azt mondaná, hogy „sehogy, mert egy gyerek nem gondolkodik ilyen tudatosan”. Ez azonban tévedés. A gyerek kicsi, de nem buta. Pontosan felméri, hogy az ő akciójára mi volt a szülő reakciója. Az első önállósodási korszakban a gyerek nagyon gyakran csak reakcióra játszik. Miért lenne dacos gyerek az, aki figyeli, hogy mivel tudja kiterjeszteni irányítását? Ez nem “dackorszak”!

A reakció a kulcs

Ha „reagálsz”, amit azt értjük, hogy negatív érzelmekkel reagálsz, a gyerek akkor érzi magát sikeresnek abban, hogy függetlenedjen tőled. Minden olyan dolgot meg fog ismételni, amire „reagálsz”. Ráadásul minden olyan dolgot többször és erőteljesebben csinál majd, amire a szülők erős érzelemmel reagálnak. Itt elsősorban negatív érzelmekről van szó, melyekre néhány megnevezés: düh, kiborulás, idegesség, sírás. Amikor a gyerek ezeket eléri, akkor szinte készít egy leltárt és valahogyan így gondolkodik: „Ha ezt csinálom, akkor irányítom őket.”

Egy gyerek egészen a felnőtt koráig igen sok irányítást kap a szüleitől. Az első önállósodási korszakban sokszor attól érzi magát önállóbbnak, hogy mást csinál, vagy nem csinálja azt, amit a szülő mond, vagy lassabban csinálja azt, amit kellene, mert ezekkel irányíthatja a szülőt. „Ezt teszem, és akkor ő így reagál!” Ez irányítás. Persze a gyerek egyszerűbben, nem pedig ezzel a kerülő úttal is elérhetne önállósodást, és bölcs dolog a szülők részéről, ha azt lehetővé teszik neki.

A megoldás részei

Ha úgy tűnik, hogy a gyereknek elérkezett a “dackorszak”, akkor adj a neki többször választási lehetőséget! Ne azt mondd neki, hogy mit vegyen fel, hanem azt, hogy melyik ruhában, melyik nadrágban vagy pólóban lennél ma szívesebben. (Nem azt, hogy melyiket vennéd fel szívesen, mert felöltözni sok gyerek nem szeret.) A választási lehetőségek úgy adnak számára lehetőséget az önállósodásra, hogy közben nem kell reakciót elérnie. Ez nagy különbség, és annyira fontos, hogy kiemelem:

Önállósítsd a gyereket választási lehetőségekkel az ő reakcióra alapozott megoldása helyett!

A megoldás második fele sokkal nehezebb, mint az első. Ne reagálj negatív érzelemmel, ne reagálj erőteljesen negatív érzelemmel, hanem inkább egykedvűen. Most azt mondod: „Könnyű azt mondani!”
Amikor a gyerek a “dackorszak” alatt kiborít egy pohár vizet, akkor persze nehéz lehet megállni, hogy ne tedd szóvá neheztelő módon, de akár egy-két hét alatt leszoktathatod a gyereket azokról a megszokásairól, amivel eddig halálra idegesítette téged. Ha neheztelsz, ha leszidod, akkor ezekkel reagálsz, és akkor mind a ketten veszítettetek.

Ha a gyerek még csak 3 éves, akkor akár két hét alatt abbahagyathatod vele a szülő részéről sokszor undoknak tekintette szokásait, ehhez azonban nagy türelmedre lesz szükség ebben az időszakban. Miért kell hozzá akár két hét is? Azért, mert akár már egy éve is tart a negatív folyamat, amit meg akarsz fordítani. Két hét nem is olyan nagy idő a fél vagy egy éves előzményekhez képest.

Reakció helyett meglepődés, csodálat

A szülők általában ki szokták próbálni, hogy nem kiakadva, hanem meglepődéssel reagálnak a gyerek egy váratlan, provokatív cselekvésére. Valahogy így: „Nahát! Hát nem kiborult ez a pohár!” Ez működhetne is, csak általában túl kevésszer csinálják, egy két alkalom után abbahagyják, hogy „megcsodáljanak” egy kiborult poharat, vagy annak a földön lévő tartalmát. Ez egy nagyon jó technika, ha elegendő alkalommal végzik. Különösen akkor hatékony, ha a gyerek első, véletlennek tekinthető hibáit szeretnénk kicsinyíteni vele. (Ekkor még sehol sincs a “dackorszak”!)

Az a gyerek, akinek az első apró hibáit megcsodálták, akinek kezdeti technikai esetlenségeivel megértőek voltak az elején, nem nagyon követ el később szándékosan rombolást. Az, akit hibáztattak vagy azonnal leszidtak ilyenekért, az bebizonyítja majd neked, hogy tud szándékosan hibázni!

A megcsodálás csak egy esetben hiba. Szándékos tettét nem szabad megcsodálni, mert azt ő is pontosan tudja, hogy „ez szándékos volt”. Ha ilyen tettét irreálisan értékeljük, akkor többször is csinálja majd.

Dackorszak, első és második önállósodási korszak
Dackorszak

Megcsodálni inkább azt kell, amit a gyerek tényleg véletlenül ront el. „Nahát! Hát nem leborult ez a tányér a földre? Na gyere, söpörjük fel, ami benne volt.” Ha így teszel, nem lesz dacos gyerek.

Egy rossz játszma kialakulásának megelőzése

Amikor egy szülő szeretné csökkenteni a gyerekének az első önállósodási korszakban mutatott furcsaságait, akkor már túl vannak azon, hogy korábban párszor nem tetszését fejezte ki azért, mert a gyerek tényleg véletlenül rontott el dolgokat. Ha az úgynevezett dackorszakban véletlen hibák miatt a gyerek kevesebb neheztelést kapott volna, vagy ha ezekért nem kapott volna leszúrást, akkor kevesebb és kisebb méretű „szándékos bosszantásban” lenne ma része a szülőnek. A gyerek számára a szülő szemöldökének erős ráncolása, a mérges tekintet is hibáztatás.

Nagyon fontos emiatt, hogy másfél és két éves kor között a gyerek kisebb szintű mozgáskoordinációs képességeiből adódó „hibáit” nagyon toleránsan kezeljük, sose tulajdonítsunk ezeknek szándékosságot. A véletlen hibáknak tulajdonított szándékosság ugyanis dacot szül: „Én véletlenül ejtettem le, de ha most ezzel vádolnak, akkor legközelebb direkt csinálom, hogy igazuk lehessen!”

Így láss neki rendbe hozni!

Amikor már kialakult a szerencsétlen „játszma” a szülők és a gyerek között, akkor a gyerek reakciót vár. Innen leginkább „egykedvűséggel” és ritkábban „unalommal” van visszaút. Ha tehát szándékosan kifröcsköli a vizet, akkor nem mutatunk erősen negatív reakciókat. Inkább, mintha mi sem lenne természetesebb, feltöröljük a vizet a kád mellől, s közben jobb, ha rá sem nézünk a gyerekre. Ezt persze akár egy-két héten át is bírnunk kell idegekkel, mire a gyerek abbahagyja. Ha közben a szülő egyszer is dühössé válik valamelyik nap emiatt, akkor kezdheti elölről azt az egy hetet.

Ha már több mint három hónapja tart az a játszma, hogy a gyerek csinál valamit, anya és apa pedig reakciót mutat, akkor eltarthat egy-két hétig, néha egy hónapig is, mire rendbe hozzák a dolgot. Ha a szülők mindketten a fenti módon, egységesen abbahagyják az erős reakciókat és adnak a gyereknek elegendő „nem reaktív” lehetőséget önállóságra, akkor a gyerekkel hamar kialakíthatnak egy jó összhangot.
Azon ne lepődjenek meg, hogy bár mindketten (anya és apa) elhatározzák a „reakciómentességet”, az első két napban esetleg “elrontják” majd. Ezek beidegződött szokások, de azután hamar belejönnek.

A cikk után találsz egy hangjegyzet, amiben több, a valós életből vett példa mentén részletezem, hogyan oldjuk meg többségében reakciómentesen a szülő és a “dacos gyerek” között könnyen elrontható, az említettekhez hasonló élethelyzeteket “dackorszak” idején vagy azután.

Novák Ferenc
társ a nevelésben

Hangjegyzet – Szándékosan másképp csinál dolgokat

Meghallgatásához kattints a narancssárga lejátszó ikonra! Ennek a gyereknevelési előadásnak a hossza 21 perc.

Szeretnéd, hogy mások is olvassák?

AKKOR OSZD MEG MÁSOKKAL IS!

Facebook Comments